A gond-viselés lélektana
Elixír - 2008.október

Általános és téves az a közvélekedés, amely szerint a munkahelyeken jelentkező stressz szükségszerű és elkerülhetetlen velejárója a munkának. Ez az alapállás teljesen hamis és félrevezető, a stressz egyetlen forrása ugyanis minden esetben maga az ember, és nem a munka, amit végez.

Szervezetfejlesztő tanácsadóként és trénerként, mint a GROW Csoport tagja rendszeresen tartok stresszoldó és stresszkezelő csoportfoglalkozásokat, így közvetlen formában tapasztalhatom, hogyan engednek a vállalati közegben dolgozók tömegei egyre nagyobb teret a rajtuk elhatalmasodó félelmeknek, aggodalmaknak és elbizonytalanodásnak, divatos szóval élve a stressznek.

Szélsőséges érzelmek
A stressz meghatározásánál több irányba is indulhatunk: leírhatjuk a testi szinten jelentkező tüneteket, amiket jelenléte okoz, mint például az alvászavar vagy a kóros álmatlanság, az állandó fáradtság és levertség, a csökkenő munkabírás és teljesítményszint, kóros esetben a kéz vagy lábremegés, szemrángás, izomrángás, állandó nyakfájás, hátfájás, egyéb izomfájdalom. Számba vehetjük a magatartászavarokat, mint amilyen például az állandó ingerültség, növekvő agresszivitás, sírógörcsök, érzelmi túlfűtöttség. Mindezek persze csak a stressz tünetei, amelyek mögött eggyel mélyebb szinten mindig egy feldolgozatlan érzelmi állapot áll. A ki nem mondott, gyakran még önmagunk előtt is rejtegetett negatív gondolatok pedig egyre növekvő terhet jelentenek, míg végül a gondok súlya alatt összeroskad az építmény, amit önmagunknak gondolunk. Amikor ez megtörténik, a stresszt tesszük felelőssé, áthárítva a felelősséget magunkról valami újabb fantomképre. A stressz kifejezés valójában gyűjtőfogalom, ami számtalan, akár egymásnak teljesen ellentmondó érzelmet is takarhat. Negatív formájában, amit distressznek nevezünk, jelenthet félelmet, aggodalmat, dühöt, haragot, bánatot, szomorúságot, kétségbeesettséget stb. Pozitív formájában, amit eustressznek nevezünk, takarhat izgatottságot, tettvágyat, feldobottságot, küzdésvágyat, bizonyításkényszert, örömöt stb. Ami miatt mégis inkább a stressz szót használjuk, főleg, amikor munkahelyi kontextusban beszélünk az érzelmi állapotainkról, az, hogy érzelmi intelligenciánk nem elég fejlett, azaz nem tanultunk meg az érzelmeinkről a megfelelő formában beszélni. Amikor egy munkahelyen valaki fél egy feladattói, mert úgy érzi, meghaladja képességeit, gyakran képtelen ezt a félelmét nyíltan beismerni, akár még csak önmagának sem, ezért ahelyett, hogy nyíltan kimondaná, "félek", egy helyettesítő érzelemmel, a stresszel kendőzi valódi érzéseit. Munkahelyi környezetben százszor könnyebben hangzik el a "stresszes vagyok" kifejezés, mint az, hogy "haragszom a főnökömre", "aggódom, hogy nem leszek kész" stb. A stressz divatszó, amivel fejletlen érzelmi kifejezőkészségünket leplezzük.

A kényelmi övezeten kívül
Egy másik, szintén divatos kifejezés, a stresszhelyzet - mintha lennének olyan helyzetek, amelyek önmagukban véve stresszesek lennének! Vannak, akiknek teljesen hétköznapi helyzet egy repülőgépből kiugrani, felkapaszkodni egy daru irányítófülkéjébe, bemászni egy sötét barlangi járat embernyi szűk nyílásába, míg a legtöbbünk ezekben a helyzetekben komoly stressznek lenne kitéve. Ilyen esetekben a hatást nem maga a helyzet okozza, hanem, hogy ezek a helyzetek kívül esnek a legtöbb ember kényelmi övezetén, idegen szóval a komfortzónáján. Amíg valakinek csak a megszokott környezetében, a már ismert helyzetekben kell helytállnia, nem jelentkezik stresszhatás, elég azonŹban egy aprócska lépés kifelé az ismert helyzetekből ahhoz, hogy az idegen vagy új helyzettel együtt járó kockázat stresszhatással legyen ránk. Minél nagyobbnak gondoljuk az ismeretlen helyzettel járó kockázatot, annál inkább stresszeljük magunkat vele. A kezelhetetlen mértékű kockázatot pedig egyszerűen veszélynek érezzük, és a veszélyérzet a stressz legnagyobb forrása.

A "gonosz kis törpe"!
A legtöbb ember persze hajlamos a legkisebb mértékű kockázatot is veszélyként érzékelni. És ez nem azért van, mert legtöbbünk kockázatkerülő, vagy nem ismeri saját teljesítőképessége határait, hanem mert minden emberben fut egy etológiai túlélési program, ami saját fennmaradásának záloga. Amikor valaki egy idegen helyzettel találkozik, amiről nincs előzetes tapasztalata, például egy idegen, külföldi nagyvárosban keres magának késő este szálláshelyet, és, mondjuk, befordul egy szűk, kivilágítatlan utcába, megszólal a fejében a "gonosz kis törpe", aki elkezdi sugalmazni a lehető legrosszabb gondolatokat: "Vigyázz, mert mindjárt elvágják a nyakadat! Kirabolnak! Eltévedsz! Sose találsz vissza!" stb. Ez a túlélési mechanizmus az, amely a stresszhatáson keresztül felkészíti a szervezetet arra, hogy ugrásra készen állva és tettre készen várja a váratlan veszélyhelyzeteket. Ez a belső hang csupa gonoszságot és rossz gondolatot sugalmaz, de valójában a mi védelmünkre teszi ezt. Nincs ez másképp a munkahelyi kontextusban sem. Amikor valaki egy nehezebb feladattal birkózik, amihez össze kell szednie minden tudását és képességét, "a gonosz kis törpe" ugyanúgy megszólal: "Vigyázz, mert kifutsz a határidőből! Nem lesz jó, amit csinálsz! A főnököd le fog tolni!, Kirúgnak!" stb. A folyamat ugyanaz. Valójában ez a belső hang a lehetséges legrosszabb helyzetre készít fel, és az így általa sugalmazott veszélyérzet az, ami a stresszhatást kelti. Ha valaki felismeri ennek igazságát, képessé válhat arra, hogy szembenézzen saját törpéjével és azokkal a belső félelmekkel, amelyeket ó sugall. A félelmek, aggodalmak, negatív érzelmek megfogalmazása, kimondása önmagában is gyógyító hatású - ezért ajánlja annyi szakirodalom a stressznapló vezetését, amibe egyszerűen csak le kell írni a negatív érzelmeket és hagyni, hogy a megfogalmazásuk által elmúljanak. Ez valóban nagyon egyszerűen és jól működik.

Sorskönyvi parancsok
Mindezzel együtt a munkahelyi stresszfaktorok csak közvetett okai a stresszérzetnek. Ezek valódi okaiként általában sokkal mélyebb rétegek felelősek, például olyan belső parancsolatok, amelyeket gyermekkorunkban neveltek belénk. A leggyakoribb öt ilyen belső program a "Légy tökéletes!", "Szerezz örömöt!"; "Bírd ki!", "Tégy erőfeszítést!" és a "Siess!". Azok az emberek, akik gyerekkorukban megkapták, mondjuk, a "Légy tökéletes!" parancsot, azok felnőtt korukban maximalistákká válhatnak, és így túl sok időt pazarolnak el a részletek kidolgozásával, valamint nem merik beismerni, ha nem tudnak valamit megcsinálni, mert ez számukra azt jelenti, hogy nem felelnek meg saját belső parancsuknak. Az ilyen ember nagyon nehezen dolgozza fel kudarcait és az esetleges sikertelenséget, ezért például a legkisebb kockázatú feladatok is hatalmas stresszt jelentenek számára, mivel szemében hibázni a lehető legnagyobb szégyen, így egyben a legnagyobb veszély is.
Hasonlóan nagy terhet jelent a többi sorskönyvi parancs is: A "Szerezz örömöt!" embere úgy érzi, csak akkor felel meg környezetének, ha mindenre igent mond, így természetesen mindig túlvállalja magát. A "Bírd ki!" embere mindig mindent magára vesz, sose szól, ha segítségre lenne szüksége, és igyekszik nem tudomásul venni saját problémáit. A "Tégy erőfeszítést!" embere leragad az állandó próbálkozás szintjén, anélkül, hogy bármilyen eredményt produkálna.
Míg a "Siess!" embere mindig túlfeszített tempót diktál magának és környezetének is, rendszerint alábecsüli a feladatok elvégzéséhez szükséges időt. Az ilyen belső, általában ritkán tudatosított programok azok, amelyek azután az egyes helyzeteket belülről átszínezik, és amelyek a stresszérzet kialakulásáért ténylegesen felelősek.

A munkahelyi stressz fantomja
Valójában a munkahelyi környezetben semennyivel sincs több stresszforrás, mint bármilyen más közegben, akár otthonunkban vagy egyszerűen az utcán. Sőt, ha az igazságot szeretnénk egyszerűen kimondani, stresszorok kizárólag a saját fejünkben léteznek! Hogy mit látunk vagy gondolunk kockázatos helyzetnek vagy veszélyforrásnak, kizárólag saját képességeink tükrében dönthető el. És hogy hogyan értékeljük saját képességeinket és hatóerőnket, megint csak fejben dől el! Annak a függvénye, hogy milyen az önbecsülésünk, a személyes hatékonyságunk, énképünk. Aki reális énképpel bír, egészséges az önbecsülése, és ezáltal kellően magabiztos, szükségszerűen nem is találkozik negatív stresszhelyzetekkel munkahelyi kontextusban. Az esetleges nehezebb feladatokat, nehezen kezelhető embereket képes kihívásként, ösztönző-erőként megélni, ami által tágíthatja kényelmi övezetét, szélesítheti eszköztárát, fejlesztheti képességeit. A stresszmentesség záloga valójában, csakúgy, mint annyi minden másnak, az önismeret, ezáltal az önelfogadás és végső soron az egészséges önszeretet .

Gyakorlati tanácsok
Noha a fentiek igazságát sokan belátják, mégis sokan maradnak tanácstalanok, hogy hogyan is kezdjenek kiegyensúlyozottabbak, magabiztosabbak lenni. Talán a legfontosabb tanács: tegyél valamit! Bármit! Azután már megláthatod, hogy működik-e... A legtöbb stresszhatás alatt álló embert ugyanis a magatehetetlenség érzete köti gúzsba. Úgy érzi, nem tehet semmit, hogy a helyzetén változtasson. Ettől a cselekvésképtelenségtől kell elsősorban megszabadulni! Ahhoz viszont, hogy kellő tetterővel és cselekvőképességgel bírjon valaki, szüksége van a lehető legtöbb energiára. Ezért érdemes valamilyen egyszerű és mindenekelőtt rendszeres regeneráló és energiagyújtó vagy egyszerűen csak relaxációs gyakorlatot beépíteni a mindennapok életvitelébe. Napi tizenöt perc tajcsi, jóga vagy bármilyen autogén relaxációs technika elegendő energiát halmoz fel ahhoz, hogy legyen erőnk cselekedni. A változtatás pedig minden esetben eredményt hoz.
A valódi változáshoz és a hosszú távúan stresszmentes élethez viszont a változtatásba és a tett erejébe vetett hiten túl még egyvalami kell: az, hogy a világon semmi sem történik saját beleegyezésünk és hozzájárulásunk nélkül. Mi magunk állunk bele minden helyzetbe! Rendszerint azért, hogy tanuljunk belőle, és hogy gondját viseljük a magunk legjobb hite, belátása és képessége szerint. Viszont ha úgy véljük, a teremtett helyzet számunkra már nem terem újabb építő gondolatokat, jogunk és létérdekünk, hogy változtassunk rajta, vagy kilépjünk belőle, ha már megértettük, mit is tanított nekünk. Az élet ugyanis változás és a változni akarás képessége. A felébredett élet pedig valójában ennek az örök változásnak az elfogadása. Gondtalan és örömteli; bárki hiteti is el veled az ellenkezőjét, lett légyen az éppenséggel te magad... A gondtalan életért pedig nem kell mást tenni, csak félelem és szorongás nélkül el kell fogadni gondtalannak, és élvezni annak egyszerű gondtalanságát és a vég nélküli örömöt, amit tenyerén nyújt neked, ha engeded.

Tarr Bence László

Vissza